Tanévnyitóra
Móra Ferenc: Veni Sancte - Szeptemberi emlék
Az a nyár is ilyen telt kalászú, tömött gerezdű volt, mint az idei.
Fára almát, tôkére szôlôt aggatni se lehetett volna többet.
-- No, gyerekem, lesz ám szüretre új könyv, új ruha! -- veregette meg
Péter-Pálkor az édesapám a vállamat. -- Lesz ám! még aranygombos
kislajbi is. Ezüsttül futtatott, aranytúl szalajtott.
Esztendô óta hazajáró szégyen pirította meg a képemet. Elsôs
gimnazista koromban én is szerettem volna pünkösdre kicifrítani
magamat, mint a Stross szomszéd gyerekei. Persze nekik könnyű volt,
mert ruhásboltja volt az apjuknak, olyan hercegnek öltözhettek,
amilyennek akartak. (Sárga bugyogó, piros mándli és zöld kalap
árvalányhajjal.) Nekem azonban magamnak kellett az ékességeimrôl
gondoskodnom. Szerencsére nem kellett értük messze mennem. Hetedhét ház
ellen lakott Holló koporsós, kint szárította a frissen festett
koporsókat az udvaron, azokról leloptam az aranypapírból való betűket,
és fölvarrtam ôket a kabátom elejére, jobbrul-balrul. Nagyon szép volt
az, és az Úristennek bizonyosan több öröme telt bennem, mint akármelyik
császárban, akinek érdemcsillagok tejútja kanyarog a mellén. De a
nagyoknak sosincs olyan szépérzékük, mint a gyerekeknek. Édesanyám
leparancsolta rólam az ordókat, s aggóskodva csóválta meg a fejét:
-- Mi lesz belôled, édes fiam, ha még elsôs gimnazista korodban is
ilyeneket cselekszel? Hát a te eszed már sose érik meg?
No, másodikos gimnazista koromra megért. Végig olvastam az egész nagy
bibliát; ó és új testamentumot, beleértve az Énekek énekét is meg az
apokalipszist is, és az a sok zsidó király rendkívül komolyítólag
hatott rám. Ha Stross Olgával összevesztem a túros bodagon, mindig
Jezabelnek neveztem és kijelentettem neki, hogy ha elveszem feleségül,
kutyákkal nyalatom föl a vérét. (Ez szép fametszetben volt még a
bibliában.) A Daru utcában táltos hírében álltam, és jelességeimet
hivatalosan is méltányolták. Húsz pengô stipendiumot kaptam
bizonyítványkiosztáskor, a legnagyobbat az iskolában, és azt számoltam
le az asztalra, mikor apám jókedvében fölidézte múltam sötét foltját, a
koporsós kreációt.
-- Rá se hallgass, kisfiam -- nézett be az anyám a konyháról --, apád
csak az eszit járja. Mást mondok én teneked. A pénzecskédbôl tíz pengôt
odaadunk apádnak, kifizeti belôle a tavalyi porciót. Tíz pengôt meg
kölcsönadsz nekem, abból diófakeresztet csináltatunk az öregapádék
sírjára, meg veszünk két malackát. Te legelteted ôket a szôlôben a
nyáron, szüretre fölpendülnek, az egyiket eladjuk az ôszi vásárban,
abból veszünk neked harmadikos könyveket. Jó lesz-e így?
Hát hogyne lett volna jó! Apám csakúgy nem értett a pénzhez, mint én
nem értek, az anyámnak kellett a kezében tartani a pénzügyi impériumot.
Ez volt az elsô-utolsó jól megalapozott költségvetése az életemnek.
Hogy a jó Istennél nem nyert felsôhatósági jóváhagyást, arról mi nem
tehetünk.
Szent István délutánján elverte a jég a szôlôt. Azaz dehogy elverte:
széthasogatta még a tôkéket is. Még másnap reggel is marékszámra
lehetett szedni a jeget a laposokon, ahol a víz összesodorta. Ez a
Szent István nap azóta a mi családunkban történeti dátum. Ez az ab urbe
condita, innen számítunk mindent.
A mennyei parittyakövek fültövön verték a két malackát is. Ha az apám
római császár lett volna, a csillagászok bizonyosan föltették volna
ôket legelni valahova a sarkcsillag mezejére, ahol a többi
csillagállatok is találhatók. Így csak elástuk ôket az orgonabokor
tövébe, segítettem én is, s nagyon elbámultam rajta, hogy az édesapám a
szeméhez emelgeti a kezefejét. Felnôtt embert én addig nem láttam
sírni. Minálunk meg különösen nem. A mi fajtánknak befelé szokott
folyni a könnye, ahogy azóta megtanultam.
Csak most sejtettem meg, hogy itt valami nagy baj van. De hogy
micsoda, azt csak szeptember elsején tudtam meg. ,,A fehér kezek
napján.''
Iratkozni az anyám vezetett föl az iskolába. Az anyák oroszlánok, ha
a gyerekük csimpaszkodik a szoknyájukba. Nem ijednek meg még a
tekintetes uraktól se.
No, Zólyomi tanár úr, az inspekciós, nem is volt valami megijedni
való ember. Drága jó mézeskalács ember volt, úgy tudom, ma is az még,
élte napáldozatán. Még le is ültette az anyámat, ahogy a másodikos
bizonyítványomban meglátta a tiszta jelest.
-- No, szüle, nagy öröme lehet ebben a kis vászonzacskóban --
ütögette meg a léniával az ijedtfehér arcomat.
Az édesanyám kora szerint lánya lehetett volna a tanár úrnak. De a
hajába már huszonöt esztendôs korában beleragadoztak a bikanyálak,
amiket a gondpókok fonogatnak. Nem is szoktunk mink azért haragudni, ha
öregeknek néznek bennünket. A büszkeség lobbantotta ôszibarackvirág-
színűre az én mindig bánatos szülôm arcát, nem a sértett hiúság.
Ellágyulva nézett rám, de mindjárt erôt vett magán. Elôkapta a tarka
kendôjét a kebelébôl.
-- Mivel tartozok, tekintetes tanár úr? -- csomózta ki a kendô
sarkát.
-- Hat forint ötvenhárom krajcár, lelkem.
Olyan lett a barackvirágarc, mint a meggyfavirág.
-- Nekünk csak egy forintunk van, tekintetes úr. Nem adott többet a
cigányasszony a selyemkendômért. Úgy mondta az uram, szegény gyerektül
egy pengô jár.
-- Jó, jó lelkem, csakhogy akkor szegénységi bizonyítvány kell --
nézte elkomolyodva Zólyomi tanár úr a rubrikás papirost. Most már ô
kivakarja onnan, amit beleírt? Jaj, mennyi bajt csinálnak ezek az
értetlen asszonyok!
Anyám összetette a fakéreg-formájú, erôs két kezét.
-- Tekintetes tanár úr, szegények vagyunk mink bizonyítvány nélkül
is, tessék azt meghinni minekünk.
Zólyomi tanár úr hirtelen elkapta rólunk a szemét, és lesütötte a
fejét.
-- Látom én azt, lelkem, hiszem is, de látja, nekem is a törvény
parancsol. Hozzon írást a városházáról.
A városháza csak miatyánknyira volt az iskolához, mégis nagyon messze
volt. Hogy tudhatná ott a járást az olyan asszony, aki csak mezítláb-
papucsban jár? A Dobos baktert ismeri, aki az adóintôt ki szokta hozni,
de az süket, meg a Csajka végrehajtó urat, de az goromba.
Bizony ránk harangozták a delet, mire a tetthelyre taszigáltak
bennünket. Csakhogy ott akkorára be volt zárva az ajtó. Az írnok úr
átment sörözni a Koronába. Most már mit csináljunk? Az anyám életében
kocsmában nem volt. Az írnok urat se ismeri. No, leülünk itt a
küszöbre, kivárjuk szépen. Az elôfogatos megkérdezte, mi járatban
vagyunk, s megmondta, hogy az írnok egy sánta ember, azt szólítsuk meg.
Délelôtt csak az egyik lábára sánta, de sörözés után mind a kettôre,
könnyen megismerhetjük.
Meg hát, meg is ismertük úgy két óra felé. Elôször nagyon jókedve
volt, mindenáron meg akarta csókolni édesanyámat, de ahogy
nekitántorodott a kerékvetô kônek, egyszerre fölmérgesedett.
-- Mit reszel a fene ilyenkor benneteket? Aztán úgy tudom, nektek
szôlôtök is van!
-- Van. Két lánc. Egy lánc belűle egészen puszta föld.
A bicebóca ember most már ordított.
-- Nahát! És még szegénységi bizonyítvány kellene nekik! Bitangok!
Csalók!
Már a piac másik végén bukdácsolt, de még akkor is hallottuk a
káromkodását. A hajdú peckesen szalutált neki, aztán belénk döfte a
szemét.
-- Oszoljunk, oszoljunk, asszony, még szépen vagyunk.
Megrettentünk egy kicsit, de a városháza sarkán magunkhoz tértünk.
Nagyakaratú asszony volt az anyám.
-- Nem hagyom én ezt ennyiben, kisfiam. Gyerünk csak el Bajáki tanító
úrékhoz, mindig jó emberünk volt az nekünk.
Bajáki tanító úr tanított engem ábécére, s azóta minden szüretkor
eljött megnézni, hogy nagyot nôttem-e. Nagyon jó ember volt, de most ô
se segíthetett.
-- Akinek birtoka van, lelkem, annak nem jár szegénységi
bizonyítvány.
Azt se tudtam addig, hogy nekünk birtokunk van. Bizony, olyan birtok,
hogy tíz bukfenccel át lehet érni, de a tizediknél már a szomszéd
földjére huppan az ember lába. Az a szerencse, hogy csupa feneketlen
homok. Ha agyagföld volna, amibôl sár lesz, azóta rég elhordtuk volna
az egész birtokot a lábunkon.
A tanító azt a tanácsot adta, hogy próbáljon az apám szót érteni
azokkal a városi urakkal, akiknek a házához az öregapám járatos volt
valaha. Tudniillik az öregapám tudta valamikor legszebben vágni a
dohányt a városban, s ezért igen híres ember volt a maga idejében. (Ezt
a jövendôbeli életíróim kedvéért jegyzem föl. Tudják meg, hogy a
híresség nem velem kezdôdött.) Minden városi úr vele vágatta a
dohányát. Tudták, hogy az öreg juhász kezéhez nem ragadt abból egy
gyújtatnyi se.
Hát hiszen az öregapámra csakugyan jó szívvel emlékeztek vissza a
városházán a kiskun urak, amikor az apám másnap beszégyenkezett
hozzájuk. De ôvele nem állt szóba, csak a fôjegyzô, az is csak annyit
mondott:
-- Látja, Márton, nem kellett volna annyit éltetni Kossuth Lajost.
Akkor most nem volna maga olyan jegyes ember.
Az adóügyi tanácsnok maga is negyvennyolcas ember volt, az legalább
tanáccsal szolgált.
-- Nézze, még ebben a hónapban kimegy a szôlôbe a jégkárbecslô
bizottság. Esetleg az ád maguknak egy kis írást arrul, hogy hogy és
mint. Azt azután be kell adnia a tanácshoz, kérvénnyel. Utóvégre lehet
tandíjmentességet adni, csak akarni kell. De a világért ne mondja ám
senkinek se, hogy ezt én javasoltam, mert engem úgyis mindig azzal
áztatnak, hogy bújtogatom a népet.
Engem nem hurcolt föl az apám a városházára, lent hagyott a kapuban.
Azzal mulattam magam, hogy a kapura akasztott hirdetményt silabizáltam.
Valami monostori betyárnak a fejére tűztek ki száz pengô jutalmat. A
betyár feje ennyit ért a hazának. Az én tiszta jeles kis életem nem ért
meg senkinek hat forint ötvenhárom krajcárt.
Ezt akkor tudtam meg, mikor az apám lejött, és szótlanul megfogta a
kezemet. Csak akkor szólalt meg, mikor a piacon a csizmadiasátrak elé
értünk. Szelíden, halkan kérdezte tôlem:
-- Látod-e, milyen szép a szép csizma?
-- Látom -- dobbant nagyot a szívem. Mert már tudtam, mi lesz a
következô kérdés.
-- Mit szólnál hozzá, hátha csizmadiainasnak adnánk?
Nem tudtam szólni. Csak a fejem ráztam. Mit értettem én még akkor a
világi élethez, és honnan tudhattam volna még akkor, mi minden pálya
nyílik meg öreg koromra a csizmadiák elôtt? Én csak azt tudtam, hogy a
csizmadiainasok piszkosak, szurokkal dolgoznak, és ha találkozom velük
az utcán, akkor belelöknek az árokba. Hiszen ha én azt fölértem volna
ésszel, hogy a lökdelôzô embereké a világ!
Otthon erre nagy tanácskozás volt. Kanapét, tükröt, ágyterítôt,
minden luxus-tárgyat összenéztünk, amit pénzzé lehetne tenni, hogy az
egy pengôbôl hetedfél pengô legyen. Még a kétesztendôs húgom bölcsôjét
is föltekintettük -- nagy gyerek már az, vackolhatunk neki a kuckóban
is. De hát ez mind kevés. Ha a tandíjat futná is, mibül gyôznénk a
könyvet? Szerbe-számba szedtük a komákat és sógorokat is. De hát azok
is mind jégverte emberek voltak -- hogy segíthetne vak a világtalanon?
Azon az éjszakán nekem már nagyon rossz álmaim voltak. Csirizes tálba
ragadtam, dratvát kötöttek a lábam ujjára a csizmadiainasok, és úgy
húztak magukkal a kocsiúton a piacra. Mire fölébredtem, dagadt volt a
szemem az álombeli könnyektôl.
Akkorra az apám már kihurcolkodott a szôlôbe. Mindig oda bújdosott az
olyan bajok elôl, amiket se szétnevetni, se szétkáromkodni nem
lehetett. (Ó, ha nekem maradt volna a birtokból csak annyi, mint egy
kutyaól, de sokszor elbújnék oda én is!) Az anyám azonban az ölébe
húzott, holott szégyenlôs népek voltunk mink, és nem is értünk rá az
ilyen úri tempókra. Még azt is megpróbálta, hogy rendet csináljon a
bozontomban a bontófésűvel.
-- Ne félj, kisfiam, nem mégy még inasnak. Eszembe jutott az éccaka
Agócs fôtisztelendô úr. Jó ember az a szegényhez. De szépen kezet
csókolj ám neki!
Agócs fôtisztelendô úr igazán nagyon jó ember volt. Mindig ott sétált
a mariat körül, mint valami megelevenedett, hatalmas, szép, nagy
bálvány, és asszonyt, gyereket el nem engedett maga mellett anélkül,
hogy csókra ne nyújtotta volna neki a kezét. Név szerint ismerte az
egész várost, és anyámat is mindjárt nevén szólította, ahogy a gyűrűs,
kövér kezét elénk tolta.
-- Mindörökké, Móráné lelkem, mindörökké! No, hodzs vannak, hodzs
vannak a Daru uccsában? Kerestölö less-e, vadzs haláleset?
Mosolygott a nagy tányérrózsa-képe, de mire az anyám a végére ért a
jajveszékelésnek, akkorára lehervadt róla a mosoly. Szigorú lett a
jóember, mint a kôbálvány.
-- Hát ostán? Ezsért jajgat? Hát hun van azs megírva, hods
mindenkinek musáj urat nevelni a dzserekibôl? Adhassa inasnak is,
nézzse. No, Isten hírivel!
De aki jó ember, az csak nem tudja megtagadni magát. Akárhogy
megharagítottuk, búcsúzóba is csak megcsókoltatta velünk a jószagú
kezét.
Most már azután csakugyan elszakadt minden kötél. Az anyám is azt
kérdezte tôlem, hogy milyen inas szeretnék lenni? Istenem, hát mit
mondhattam volna rá mást, mint azt, hogy ,,könyvkereskedô''. Ezt elég
könnyű szívvel mondtam, és erre az anyám is fölvidult egy kicsit. Tán
arra is gondolt, hogy milyen szép históriás könyveket olvasok én föl
neki ezután vasárnap délutánonként az árokparton.
Ranezay bácsi volt abban az idôben a városunkban az egyetlen
könyvkereskedô. Éppen kint is volt a kirakatában a tábla, hogy jó
házból való gyereket fölvesz inasnak. Ettôl egy kicsit felhôdztem, mert
a mi házunk bizony roskadt volt egy kicsit meg a zsindely is
lekéredzett itt-ott a tetejérôl. De ebbôl nem lett semmi baj se.
Ranezay bácsi megnézett gyalogszemmel is, pápaszemmel is, aztán
kijelentette, hogy kitanít könyvkereskedônek -- és nem kíván érte
többet, csak három pengôt havonta.
Sose felejtem el azt a délutánt, ami erre következett. Meleg volt
akkor a fecskeváló hónap, az édesanyám kint mosott a kútnál, én meg
ültem a lábánál a teknô alatt. Egyikünk se szólt egy szót se, csak
sírtunk csöndesen mind a ketten.
Az ô könnye a teknôbe hullt, az enyém az ô lábára.
De az igazi kínszenvedésre csak másnap virradtam rá. Amikor az
utcabeli pajtásaim reggel mentek a Veni Sanctéra, és megzörgették a
zsalugátert, a kisajtót, a kerítést, és bekiabáltak a kapu hasadékán:
-- Ferkó! Ferkó!
Ezt Dante kifelejtette a poklából!
Bújtam én színbe, ólba, padlásra, de a boldogok zsibongása minden
reggel rám talált. Nem is bírtam egy hétnél tovább. Ahogy elhaladtak a
házunk elôtt a pajtásaim: megvártam, míg a sarokra érnek, akkor én is
utánuk eredtem. A piacon, a guggon ülô kofák közt ácsorogtam addig, míg
oda hallatszott az iskolánkból a nyolcórai csengetés, mire betakarodott
gyerek és tanár. Akkor aztán megkerültem az iskolát, elôször csak
messzirôl, aztán mindig kisebb körben. Ádám tehetett így, mikor az
elveszett paradicsomból kicsukták. Ha van valaki a világon, aki
próbálta az ô kínszenvedését, én vagyok az!
Csakhogy Ádámot csak a paradicsomból kergették ki, nem az iskolából,
ôt csak a terített asztaltól tiltották el, nem a könyvektôl -- azt ki
lehetett bírni, abba bele lehetett nyugodni. Én már a negyedik nap
belül voltam a kerítésen. Négykézláb csúsztam el az igazgatói szoba
elôtt, végig a hosszú fehér folyosón, míg elértem a harmadik osztály
nyitott ajtajáig. Ott aztán hallottam én mindent. Azt is, amit
magyaráztak, azt is, amit feleltek, azt is, mikor az öreg pedellus
odacsoszogott a csengôhöz. Akkor aztán usgye, szaladtam vissza az
utcára, már amennyire négykézláb szaladni lehet.
Szeptember közepéig nem volt semmi baj. Lopva is lehet jóízűket inni
a tudomány kútjából, amitôl szöges drótkerítéssel zártak el engem,
szegény kis kócos csürhét. Hanem akkor az történt, hogy Eyszrich tanár
úr a latin nyelv szépségeit ragyogtatta a harmadik osztály elôtt. Hogy
milyen érc csengésű, hogy milyen erôvel teli, hogy milyen tömör nyelv
az, hogy annak semmi más nyelv a nyomába nem hághat.
-- A latin azt mondja: Unus es Deus. Ki tudja, hogy lehetne ezt
magyarul mondani?
Mély csönd.
-- No, senki se meri megpróbálni? Nagy Mátyás?
Nagy Mátyás jeles deák volt, valami uradalmi inspektornak a fia,
vetélytársam a másodikban. Meg is szólalt a provokálásra.
-- Egy vagy Isten.
-- No, nem egészen. Micsoda szórend ez?
Nagy Mátyás észbekapott.
-- Vagyis hogy: egy Isten vagy ...
Megint a tanár úr hangját hallottam:
-- Nem, nem. Nem érzitek, hogy a latinban valahogy több van?
Rémülten dobogott a szívem, de nem bírtam magammal. Be kellett
kiáltanom:
-- Egyedül te vagy az Isten ...
Abban a percben már koccant is a homlokom a téglán, mert
beleszédültem az izgalomba. Mit tettem, mi lesz ebbôl?
Az lett, hogy a latin tanár úr ölben vitt be az iskolába, és többet
aztán sose kértek tandíjat Móra Márton földbirtokostól. Unus es Deus.
Egyedül te vagy az Isten. Ha egy kicsit messze vagy is, ha sokszor nem
érsz is rá a földre nézni ...
De azért a szeptember nekem legszomorúbb hónapom marad erre az
életre. És ha én a befelé síró fajtából való vagyok is, mindig
teleszivárkodik könnyel a szemem, ha szeptemberben lehajtott fejű
kisgyereket látok ...
,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a
magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.''