A hagyomány szerint: Amikor annak idején Rómában kitört az első keresztényüldözés, Péter apostol úgy gondolta, hogy jobb lesz elhagyni a várost, és távol lenni addig, amíg az üldözés meg nem szűnik. Alig hagyta el Rómát, amikor az úton szembe jött vele az Úr Jézus. Péter megkérdezte tőle: „Quo vadis Domine?” Vagyis: Hová mégy Uram? Jézus így válaszolt: „Rómába megyek, hogy újra keresztre feszítsenek.” Péter erre elszégyellte magát és visszaindult a fővárosban maradt keresztény testvéreihez. Majd nem sokkal ezután elfogták őt, és keresztre feszítették.

A főapostol megértette: ha ebben a helyzetben is vállalná Krisztus a kínhalált, akkor ő sem tehet másként. „Nem nagyobb a tanítvány mesterénél.” (Mt 10,24) –juthatott Péter eszébe Jézus korábban elhangzott kijelentése. S mivel szerette Urát, ezt háromszor is megvallotta a Genezáreti tónál, készségesen vállalta a vértanúságot. Emlékezzünk! Jézus kínszenvedése előtt Péter apostol szenvedélyesen ígérte, hogy inkább meghal, de mesterét nem fogja magára hagyni. Aztán mi lett belőle? A kakas megszólalása előtt háromszor tagadta meg Őt. Most azonban már más a helyzet. Az apostolfejedelem már nem a szavaival, hanem a szívével szerette Krisztust. Ezért volt képes életét áldozni érte. S ezáltal valósult meg Jézus ígérete is: „ha megöregszel, kiterjeszted kezedet és más övez fel téged, aztán oda visz ahová nem akarod. E szavakkal jelezte (Jézus), hogy milyen halállal fogja megdicsőíteni az Istent.”(Jn 21,18-19)

Másik ünnepeltünkről Pál apostolról is elmondható mindez. Ő is szívből szerette az Úr Jézust. És mivel bizonyította ezt? Saját bevallása szerint:„Börtönbe többször vetettek, módfelett sok verést kaptam, sokszor forogtam halálveszélyben.(…) Háromszor megbotoztak, egyszer megköveztek; háromszor szenvedtem hajótörést.(…) Fáradtam és kínlódtam, sokat virrasztottam; éheztem és szomjaztam, gyakran böjtöltem. Fagyoskodtam és ruhátlan voltam. - s jelenleg: Az összes egyházakért való gond terhel.” (2Kor11,22-29) És mindez azért történt vele, mert Krisztusért élt és Őt hirdette. Csak úgy zárójelben kérdezem meg: Mi vállalnánk mindezt az Úr Jézusért? Pál vállalta, örömmel vállalta. Ezt írta a kolosszei híveknek: „Örömmel szenvedek értetek. és testemben kiegészítem azt, ami még hiányzik Krisztus szenvedéséből, Testének az Egyháznak a javára” (Kol 1,24) Pál apostol tudta, hogy az Isten országáért vállalt szenvedés, sorsközösséget jelent a szenvedő Jézussal. Ezért vállalta azt örömmel!

„Ezek azok a férfiak, akik testben élve vérükkel öntözték Isten egyházának vetését: kiitták az Úr kelyhét, és Isten barátai lettek.” (Misekönyv) Példát mutatnak nekünk Isten iránti szeretetből. Nem becsülték sokra az életüket, csakhogy teljesíteni tudják az Úr Jézustól rájuk ruházott feladatot. Ami Krisztus számára fontos volt, azt ők is fontosnak érezték, és amit Ő megvetett, attól ők is undorodtak. Teljesen azonosultak Krisztussal. Ő pedig nem csalódott bennük.

A szent apostolok példáján felbuzdulva, akarjunk mi is teljes sorsközösséget vállalni Krisztus Urunkkal. Ne féljünk az Őérte vállalt szenvedéstől, megpróbáltatásoktól. Ne felejtsük intő szavát: „Aki föl nem veszi keresztjét s nem követ engem, nem méltó hozzám.” (Mt 10,38) Szent Péter és Szent Pál fölvette a maga keresztjét. Vegyük fel mi is a keresztünket és igyuk ki mi is az Úr kelyhét, hogy Isten barátai lehessünk.

/Pető Gábor atya június 29-i prédikációja/